Fejlődési showműsor

Mi történik, amikor az önfejlesztés színházzá válik?

A fejlődés performansza

Nehéz nem észrevenni, hogy az önfejlesztés sokszor nem belső igényből fakad, hanem jól betanult koreográfia. Megtanuljuk, hogyan kell fejlődőnek tűnni. Milyen válaszokat adunk egy interjún, 1/1 beszélgetésen, hogyan fogalmazzuk meg "fejlődési területeinket", milyen kulcsszavakat használunk a munkatársi visszajelzés során. Tudjuk, mit várnak. És meg is adjuk – akkor is, ha a változás valójában nincs sehol.

A valódi önismeret gyakran csendes, zavarba ejtő, néha nyers és kellemetlen.
A fejlődési performansz viszont strukturált, csillogó, LinkedIn-kompatibilis. Olyan fejlődési narratívákat gyártunk, amik jól hangzanak, de nem feltétlenül nyúlnak mélyebbre annál, amit épp most tanultunk az utolsó képzésen. Vagy egy TED Talkban. Vagy egy Instagram-posztban, ahol egy vezérigazgató gőzölgő kávéval a kezében ír arról, hogyan lett önazonosabb azzal, hogy nemet mondott a harmadik meetingre.

Bevallom sok évvel ezelőtt én is voltam már ott, ahol a fejlődés nem volt több, mint egy jól felépített történet – előre megírt célokkal, tanulságokkal, önreflexióval, amit szinte örömmel meséltem el, még mielőtt bármit átéltem volna igazán. Mert az kellett. Mert "haladni" akartam. Úgy látszani, mint aki dolgozik magán.

És tényleg dolgoztam is – csak nem mindig magamon, hanem azon, hogy az egész fejlődés-kép koherens legyen.
Hogy ki tudjam mondani, "megváltoztam", még ha valójában csak ügyesebben mondtam ki a szavakat, amiket már korábban is tudtam.

Ez a cikk azért született meg, mert én is tudom, milyen könnyű elhinni, hogy változunk – miközben csak ügyesebben meséljük el magunkat. És néha ez is rendben van. Csak ne felejtsük el megkérdezni közben: "De valóban máshol vagyok most, vagy csak jobban nézek ki ott, ahol mindig is voltam?"

A "fejlődés" mint társadalmi valuta

A növekedés ma már nem belső mérce – közösségi valuta lett.
Aki fejlődik, az "halad". Aki nem, az "lemarad". És mivel egyikünk sem akar kimaradni abból a végtelen keringőből, ahol mindenki mindig úton van valami felé, inkább mi is mondjuk, posztoljuk, tanúsítjuk:
"Fejlődöm."
"Dolgozom magamon."
"Most egy fontos szakaszban vagyok."

De mi történik, ha lekapcsolják a reflektorokat? Ha nincsen közönség, nincsenek "lájkok", nincsen értékelés, nincsen visszajelzés?
Akkor is fejlődünk? Vagy az egész csak akkor működik, ha van, aki figyeli?

A mennyiség csapdája

Ma már fejlesztő szakemberként is azt látom: nem az a kérdés, hogy van-e fejlődés, hanem az, hogy minek nevezzük azt, ami épp történik.

A baj akkor van, ha a "fejlődés" szót mindenre ráhúzzuk, és ezzel kivonjuk alóla az értéket.
Ez olyan, mintha minden tízpercnyi séta után azt mondanánk: "lefutottam egy maratont". Előbb-utóbb senki nem veszi komolyan a maratont, de mindenki azt állítja, hogy épp most ért célba.

A minőség pedig… nos, az egyre ritkábban kerül szóba. Minőségi fejlődés? Mérhető? Érthető? Visszacsatolható? Vagy csak hangzatos, "jobban vagyok, mint voltam" típusú megnyugtatás, amit belső KPI-ként előveszünk, ha már túl mélyre néztünk magunkban?

Ez a blog nem a fejlődés ellen szól. Nem a változás, a munka, vagy az önismeret tagadása. Hanem egy kérdés:
Mi van, ha nem minden fejlődés, amit annak nevezünk?
Mi van, ha néha csak próbálunk megfelelni az elvárásnak, hogy fejlődnünk kell – még akkor is, ha legbelül tudjuk, hogy most nem akarunk fejlődni, csak úgy "jó lenni"?
És mi lenne, ha néha azt mondanánk: ez most nem fejlődés – csak túlélés, megértés, vagy egyszerűen csak létezés?

És az is elég.

A fejlődés, ami megtörténik – de attól még nem biztos, hogy értékes

Persze jöhet a válasz:
"De hát mindig fejlődünk! A környezet hat ránk, tanulunk egymástól, akaratlanul is!"

És ez részben igaz. Az ember alkalmazkodik, reflektál, szűr, értelmez. Tapasztalatot gyűjt, akár akarja, akár nem.
De itt jön be a különbség: a fejlődés mint jelenség nem azonos a fejlődés mint minőséggel.
Az, hogy valami történik bennünk, még nem jelenti azt, hogy jó irányba haladunk, vagy egyáltalán, hogy tudatosul, hogy történik valami.
Még egy kavics is kopik az idővel – de attól nem lesz bölcsebb, csak kisebb.

A valódi kérdés nem az, hogy fejlődünk-e. Hanem az, hogy meg tudjuk-e különböztetni a változást a növekedéstől, és a megúszást a valódi munkától.
És főleg: merünk-e őszintén szembenézni azzal, hogy néha nem történt semmi. 

És az is rendben van.